Jezsuita Udvar: a magyar jezsuiták küldetése Erdélyben
A Marosvásárhely szívében található Jezsuita Udvar amolyan béke szigete. Az udvarra belépve a minorita épületegyüttes impozáns, mégis szerény és kedves látványa tárul a látogató elé. A templom – sokak elmondása szerint – a város legcsendesebb csücske, ahova többen betérnek napközben imádkozni és megpihenni. A kollégium közel hatvan diák számára ad otthont, az egyetemi lelkészség a tanulni, formálódni és közösségre vágyó fiatalokat gyűjti össze. A templom mögött található a minorita kolostor, amelyet az utóbbi másfél évtizedben a jezsuita közösség lak be. Jakabos Barnabás SJ-t, a helyi jezsuita közösség elöljáróját, a Jezsuita Udvar vezetőjét kérdeztük a jezsuita közösség életéről és küldetéséről.
A rend 1773-as feloszlatását megelőzően a jezsuitáknak virágzó közösségeik és misszióik voltak Erdély-szerte. A 19. és 20. század viharos eseményei megnehezítették a jezsuiták visszatelepedését. Hogyan született annak álma, hogy a rend visszajöjjön Erdélybe, és miért pont Marosvásárhelyre esett a választásuk?
A 2008-as újraalapítása a marosvásárhelyi Endes István jezsuita közösségnek, mondhatni, egy gyors, bátor elhatározásból történt, még ha hosszas előzményei is voltak: Szőcs László jezsuita atya immár évek óta Erdélyben volt, akkoriban éppen a kolozsvári jezsuita lelkigyakorlatos házban volt lelkigyakorlat adó, jómagam pedig a papszentelésre készültem, párizsi teológiai tanulmányaim befejeztével, azzal a kéréssel és vággyal, hogy Erdélyben szenteljenek és itt kezdjem papi szolgálatomat, ugyanakkor a magyarországi provinciában többekben érlelődött az elhatározás az erdélyi szolgálatra.
Régi álmunk volt, hogy az erdélyi magyar emberek lelki szükségletére rezonálva tegyünk valamit intézményesen is a lelki szolgálatra. Ez a vágyunk összhangban volt a magyar provinciális terveivel is, mert már nagyon régóta ott volt a magyar provinciában az érzékenység és nyitottság Erdély felé. A korábbi évtizedekben is volt sok rendszeres vagy alkalomszerű jezsuita munka: Beöthy Tamás jezsuita atya rendszeresen járt Székelyudvarhelyre és alapította-, támogatta a Házas Hétvége mozgalmat. Sok jezsuita lelkigyakorlat volt már Erdélyben és a gyulafehérvári papnevelő intézet is igényelte már 1994 óta, hogy jezsuita spirituálisa is legyen Nemes Ödönnel kezdődően, Szőcs Lászlóval folytatólag. Ez a magyar jezsuita érzékenység ott volt, annál is inkább, mert akkoriban még számos fiatal rendtag érkezett a magyar provinciába Erdélyből. Ezért 2008 tavaszán már konkrét lépések is történtek a letelepedésünk megfontolására. Lukács János provinciális jelezte szándékunkat az érsek úr felé, és közösen meglátogattunk néhány erdélyi várost és intézményt, és lehetőségeket fontolgattunk egy konkrét erdélyi apostoli megbízást illetően. Közben kirajzolódott azok köre is, akik magyar jezsuitaként szívesen gondolkodtak volna közvetlen szolgálatban Erdélyben. Végül az mozdította a döntést Marosvásárhely irányába, hogy földrajzilag központi helynek tűnt a Székelyföld, a Mezőség és a Partium viszonylatában. A vásárhelyi jezsuita hagyományok is jó történelmi háttérnek tűntek, és a meghívás konkrétsága végül kimondatta a végszót, ugyanis az akkori főesperes, Csató Béla lakhatással is támogatott, az egyetemi lelkész, Bara László pedig jelezte, hogy örömmel átadná a jezsuitáknak az egyetemi lelkészséget a minorita templommal. Az időpont pedig úgy lett aktuális, hogy Szőcs László felszabadíthatónak tűnt a kolozsvári lelkigyakorlatos és elöljárói szolgálatából, már csak egy harmadik bátor, új közösségalapító jezsuitát kellett találni, és indulhatott is a visszaköltözés 235 év után Marosvásárhelyre. 2008 júliusától már egyetemi lelkészként itt kezdtem a papi életemet, Szőcs László szeptemberben érkezett, és harmadik rendtagként kicsit később társult hozzánk egy francia jezsuita, Érik Charmetant.
Melyek voltak az elmúlt tizennégy év főbb mérföldkövei a közösség életében?
Az egyetemi lelkészség programjainak kialakulása, közte az, hogy legyen egy liturgiát értő és szolgáló közösség a mindenkori egyetemi lelkészség életében. Az egyetemi lelkészséghez tartozó bentlakás kollégiummá alakítása diákokat személyesen kísérő és támogató éves programmal. A templomi szolgálatunk irányainak kialakítása a sajátos miserenddel és kilencedekkel. Egy egyházmegyére kiterjedő lelkigyakorlatos, közösségi életet ajánló közösség megalapítása, formálása és növelése (Krisztusi Élet Közösség). Felújítási munkálatok a minorita ingatlanegyüttesben, hivatalos ügyekben és konkrét építészeti rendezés. Ezek olyan dolgok, amelyek anyagi, jogi és lelki értelemben olyan környezetet teremtettek, ahol születhet és élhet az élet. Közösségi szempontból fontosnak látom azt, amikor az akkori provinciális, Forrai Tamás SJ nem csak anyagilag tett nagy lépést a misszió körülményeinek rendezésében, hanem a jezsuita közösséget “formációs közösséggé” tette 2014 ben. Ez azt jelenti, hogy nemcsak két-három dolgozó jezsuita állomáshelye volt már a marosvásárhelyi misszió, hanem legalább három olyan jezsuita közössége, ahova olyan tanuló rendtag is társulhatott, aki rendi képzéseként is értékelhette az itt töltött idejét, jezsuita mintát tanulhatott a közösségben. Ez a közösségi élet megerősített belső szabályait és struktúráit igényeli. Egy új lépés lehet a további erősödésben egy lelkigyakorlatos képzés, éves program és kiterjedt állandó lelkikísérői ajánlat hozzá illő lelkigyakorlatos lehetőségekkel. Ez van most éppen formálódóban.
Négy jezsuita él a közösségben. Mivel foglalkoznak az itt élő szerzetesek? Mivel lehet őket megkeresni, hozzájuk fordulni?
Van egy egyetemi lelkész, aki a városban lakó vagy/és itt tanuló diákok “plébánosa”, pásztora. Van egy lelkigyakorlatos munkákért és képzésért felelős jezsuita. Van egy papokért imádkozó és őket segítő jezsuita atya. Van egy tanuló rendtag. Egy kollégiumi lelkikísérő jezsuita, aki az itt lakó diákjaink lelki és közösségi formálódását hordozza a szívén. Van egy egész udvarra kiterjedő döntésekért és igazgatásért felelős jezsuita. Egy jezsuita a templomhoz kötődő pasztorális szolgálatainkat és az ezzel kapcsolatos feladatokat hivatott átlátni. Van egy, aki a jezsuita közösségünk teljesebb szerzetesi életéért felel. Ezeket a felelősségeket próbáljuk arányosan négy emberre szétosztani.
Az utóbbi években több lelkigyakorlatot, lelki napot tartottak különböző városokban. Sokak fülében ismerősen csenghet a Márton Áron Imatúra nevet viselő zarándoklat, mely több mint 25 éve ad lehetőséget a természetben való lelkigyakorlatozásra. Véleménye szerint miben áll a Szent Ignác-i lelkiség vonzereje és aktualitása?
A lelkiségünk egyik legfontosabb célja, fénye és ereje, a Szentlélekben történő megfontoláson alapuló odaadott élet kialakítása. Aki elérkezik személyes életében addig a fordulópontig, hogy már nem akar többé a környezete és adottságai áldozataként szorongásban és önzésben élni, hanem ezen körülmények között szeretne szabadon, lelkesedéssel a Jóisten kezébe adott módon saját választásból cselekedni, az ösztönösen elkezd vonzódni a Szent Ignác-i lelkiség felé, gyakran eleinte még nem is tudatosan. Ezek az emberek ilyet szoktak mondani: “Szent Ignác olyan szabad és egyszerre annyira elkötelezett…”, “úgy tetszik, hogy ez egy értelmes lelkiség – érthető és olyan normális…” Aki szeretné az életét ilyen módon rendezni, jó döntést hozni a Szentlélekben, élete energiát felszabadítani az odaadó életre, az előbb-utóbb valamilyen Szent Ignác-i lelkigyakorlaton találja magát.
A járvány miatt beálló első lezárások idején több templom bezárt, a hívek otthonaikban ünnepelték a húsvétot. A Jezsuita Udvarban ez idő tájt folyamatosan voltak szentmise-közvetítések, melyekbe mind Erdélyből, mind határon túlról sokan bekapcsolódtak. Hogyan élték meg ezt az időszakot? Milyen új utakat nyitott meg az elmúlt két év, a járványhelyzet a Jezsuita Udvar számára?
Ezt még ki kell értékelnünk és imában megfontolnunk. Ez a kísérleti időszak, amit a járványhelyzet jelent az emberiség számára, még egy alapos és becsületes kiértékelésre szorul. Kétesélyesnek látom a folytatást: egy nagyobb szorongás, kiszolgáltatottság és erőtlenség indul el az emberiség lelkében, szétszakadóbb, elmagányosodóbb és ezzel együtt eltömegiesítőbb jelenségek indultak el vagy/és ugyanakkor új lehetőségek bontakoztak ki, olyan új fordulatok, reményt adó tapasztalatok a nagyobb kapcsolódásról, a megváltóztathatóságról, amiket nem lehet már többé nem megtörténtté tenni az emberi tapasztalatokban. Ezzel kellene tudni jól élni, új struktúrákat, egyéni és közösségi kapcsolódásokat életbe léptetni és segíteni. Erre kell jó közösségi döntéseket ráhangolni és végigvinni a jezsuita közösségben, a munkatársi közösségünkben, a szolgálni akarók és tudók különböző fórumain.
