A Jézus Társasága erdélyi letelepedése
A jezsuiták erdélyi missziójának kezdetei (1579-1607)
A jezsuiták Erdélyben való letelepedése nagy százalékban egy embernek volt köszönhető. Ez az ember nem más volt, mint Báthory István erdélyi fejedelem (1571-1586) és lengyel király (1576-1586). Báthory a 16. század végén Közép-Európa egyik legnagyobb formátumú és befolyású politikusa volt. Sokat tett a katolikus egyházért, e cselekvéseit politikai ellenfelei gyakran hátráltatták.
Az első jezsuiták Leleszi János akcióját követően vonultak be Lengyelországból Erdélybe, pontosabban Kolozsvár mellé, Kolozsmonostorra 1579 őszén. Leleszi János elöljárói engedély nélkül utazott Egerből Erdélybe, hogy sürgesse az erdélyi katolicizmus mielőbbi megsegítését. Ennek hatására döntött a rendi vezetés az erdélyi misszió megindítása mellett.
A jezsuita páterek 1581 tavaszán Monostorról beköltöztek Kolozsvárra a ferencesek egykori kolostorába, ahol oktatói és lelkipásztori munkájukat sokkal eredményesebben tudták folytatni. Filozófiaoktatással indult el indult el a felsőfokú képzés 1585-ben, ekkor 230 volt az itt tanuló diákok létszáma. 1583-ban Antonio Possevino, jezsuita szerzetes Kolozsváron is elindított egy papnevelő intézetet, ahol két év múlva már ötven diák tanult. Kolozsváron kívül Gyulafehérváron a fejedelmi udvar mellett is működött egy rendház több mint tíz rendtaggal. A nagyváradi misszióban viszont csak két-három páter dolgozott állandó jelleggel.
A jezsuiták kitiltása és visszahívása
Az 1586 nyarán kitört pestis járvány az erdélyi jezsuiták életét is megnehezítette, olyannyira, hogy 45 rendtagból 24 életét vesztette. Az elhunytak pótlására a lengyel rendtartomány 23 jezsuitát küldött Erdélybe. A pestis járvány csapásánál támogatójuk, Báthory István 1586. december 13-án bekövetkezett halála bonyolította további működésüket. 1588-ban Báthory Zsigmond fiatalsága és tapasztalatlansága miatt aláírta a jezsuiták kitiltását kimondó törvényt. A jezsuita rendtagok a következő év folyamán kénytelenek voltak elhagyni Erdélyt. Zsigmond, aki a jezsuiták neveltje volt, a történtek után mindent megtett, hogy visszahívja a jezsuitákat Erdélybe. A jezsuiták visszatérése előtt a spanyol származású Alfonso Carrillo a fejedelemségbe utazott, hogy előkészítse a rend visszatérését. 1595-ben engedték vissza a jezsuitákat Erdélybe: Monostoron, Kolozsváron és Gyulafehérváron tudták újrakezdeni erdélyi munkásságukat. A századforduló után egy újabb törvényes kitiltásig hét éven keresztül működött még a jezsuiták tevékenysége. 1579 és 1607 között kisebb-nagyobb megszakításokkal majdnem 40 évig tevékenykedtek a jezsuiták az Erdélyi Fejedelemségben.
Jezsuiták illegalitásban a 17. századi Erdélyben
A 17. században Erdély fejedelmei mind reformátusok voltak. Abban azonban különböztek, hogy miképp viszonyultak a katolikusokhoz. Bethlen Gábor széleskörű művelődéspolitikája és diplomáciai ügyessége következtében az 1607-es kitiltó rendelkezés ellenére hozzájárult a jezsuiták erdélyi megtelepedéséhez Gyulafehérváron (1616), Kolozsmonostoron (1623) és Karánsebesen (1625). A döntés a belgrádi misszióállomáson történt, ahol Bethlen Gábor találkozott egykori iskolatársával, Szini István jezsuita páterrel. Szini és Bethlen baráti viszonya volt a jezsuiták erdélyi megmaradásának egyik fő biztosítéka.
Utóda, I. Rákóczi György már kevésbé szimpatizálta a jezsuitákat, ami komoly akadályokat gördített a Társaság elé. Új misszionáriusokat szinte egyáltalán nem engedtek be Erdélybe, és 1642-ben a karánsebesi missziójukat is fel kellett adniuk egy feljelentés miatt. Ennek ellenére 1651-ben Székelyudvarhelyen sikerült megalapítani negyedik rendházukat.
I. Rákóczi György édesapjánál is ellenségesebben viseltetett a jezsuiták iránt. 1652-1653-ban kitiltotta a rendet Erdélyből. A szerzetesek nem iparkodtak a törvény végrehajtásán: az ismertebb rendtagok elhagyták az országot, a többiek azonban álnéven, álruhában folytatták tevékenységüket. Így folyamatosan dolgoztak a három missziós központban Apafi Mihály fejedelemsége idején is.
A 16. századi tervekhez képest a jezsuiták célkitűzései a 17. században sokkal szerényebbek és a valóságba gyökerezettek voltak. Ezáltal jobban érzékelték a helyi közösség szükségleteit, és alázatosabban végezhették munkájukat. A lelkipásztorkodásban és a tanításban jeleskedtek főleg.
A Rákóczi szabadságharc évei (1703-1711)
A szabadságharc idején a vallási felekezetekről szóló döntések miatt a jezsuiták háttérbe szorultak, számos templomot és egyéb épületet vettek el tőlük. A szécsényi országgyűlésen korlátozták a Társaság feladatait, a nekik juttatott egyházi jövedelmet is elkobozták, és száműzték a nem magyar származású rendtagokat. A jezsuiták azonban nem tudtak eleget tenni minden szabálynak, ezért egy kis idő elteltével kénytelenek voltak elhagyni az országot. Az ország elhagyására határidőt is kaptak a jezsuiták, amit még meg is hosszabbítottak. Először Beszterce- és Selmecbányáról vonultak ki, majd a további tizenkét településről is távoztak a rendtagok. Volt, aki Ausztriába, Lengyelországba menekült, de volt, aki maradt és a császárpárti arisztokraták és nemesek káplánjaiként tevékenykedtek tovább. Az országvezetés jezsuiták ellen való cselekedetei annak voltak köszönhetők, hogy a vezetőség és Rákóczi pártfogói többnyire protestánsok voltak.
A jezsuiták első évtizede Marosvásárhelyen
A 18. század elején a város lakosságának többsége protestáns volt, azonban az új katolikus uralkodó lehetővé tette a Társaság bevonulását Marosvásárhelyre. Endes István jezsuita szerint a város nagyon alkalmas volt a munkálkodásukra. A városba költözés után hamar nekiláttak a katolikus hitélet fellendítésének, templomépítéssel és egy elemi iskola elindításával. A Társaság tevékenységét és terjeszkedését nagyban akadályozta az akkor elkezdődő Rákóczi szabadságharc. A jezsuitáknak főképp a labanc-kuruc fél közti diplomáciában tevékenykedtek, hogy a várost megóvják a feldúlástól. 1704-ben a kurucok a városban újból gyújtogatni kezdtek, ám a jezsuita templom megmenekült a leégéstől, amit sokan Xavéri Szent Ferenc ereklyéjének tulajdonítottak. Ezt követően a protestánsok is előszeretettel használták az ereklyét, hogy megóvja házaikat a tűztől. Az újabb kuruc támadások során sokszor veszélybe került jezsuiták fatemploma végül mégiscsak leégett. A templom újjáépítése hamarosan elkezdődött.
A támadások és a nehéz körülmények ellenére sem állt meg a fejlődés. 1707-ben a marosvásárhelyi országgyűlésen, amikor II. Rákóczi Ferencet hivatalba iktatták, Rákóczi a vallási szertartás helyéül a jezsuiták kis templomát jelölte ki. Ebben az időben a katonai megszállások miatt szüneteltek a nyilvános körmenetek és búcsújárások, de a hittérítés akkor sem állt meg. A jezsuiták kitartásának meglett az eredménye, ugyanis a kálvinizmus kezdett alább hagyni, és a következő években sikerült folytatnia templomépítést, fejlődött az iskola, és 1712-ben konviktus is létesült. Az 1709-ben kitörő pestis járvány sem akadályozta a Társaság marosvásárhelyi fejlődését. Hevenesi Gábor tartományfőnök és a gyergyószárhegyi Lázár Ferenc adományának köszönhetően folyhatott a komolyabb építkezés.
A marosvásárhelyi Keresztelő Szent János templom
A jezsuiták egyre inkább ragaszkodtak egy új templom építéséhez. A Keresztelő Szent János plébániatemplom építése 1728-ban kezdődött, és 22 év múlva, 1750-ben szentelte fel Sztojka Zsigmond Antal püspök. A munkálatokat megnehezítette a hatalmas anyagi teherrel járó száz férőhelyes kriptasor kiépítése a templom alatt, ahova 1732-ben Baranyai Máriát és férjét, Orbán Simont temették, akik szállást adtak a Marosvásárhelyre települt jezsuitáknak. 1733-ban a plébánia befejezése előtt a jezsuiták elhagyják Marosvásárhelyt, így a további munkálatok terhei a katolikus papságra nehezedett. A templom építésével megbízott építész Hammer Konrád volt, aki Erdély első barokk temploma, a kolozsvári jezsuita plébánia építési munkálatait is vezette. A két templom hasonlósága nem véletlen, mindkettő téglalap alakú tervrajz alapján épült és a homlokzat megtéveszthetetlenül hasonlít egymásra.
A Keresztelő Szent János Plébániatemplom sárga homlokzatát három nagy méretű áttetsző, egyszerű ablak uralja, melyek közül a legnagyobb a középső. Ez alatt fekszik a templom központi díszes, fából faragott bejárati ajtaja, amelynek két oldalából kiemelkedő oroszlánfej és a felette lévő Jézus Társaságának jelképe méltóságteljes hangulatot kölcsönöz. Az ajtó felett egy kisebb félkörű, fehér orommező emeli ki a bejáratot. A tornyok egymással párhuzamos falmélyedéseiből Loyolai Szent Ignácot és Xavéri Szent Ferencet ábrázoló szobrok illeszkednek a homlokzat kisebb ablakai közé. A homlokzat felső része, amit egy hangsúlyos párkány választ el, stílusos háromszög alakú orommezőt foglal magába, enyhén kifele irányuló szélekkel, illetve volutával és két nagy barokk toronnyal ékesítve.
Oktatás, jezsuita iskolahálózat Erdélyben
A jezsuita oktatás kezdetben nagy sikereknek örvendett. Előtérbe került a vallási nevelés, ami a teljes ember formálását célozta meg. Az oktatás részét képezték az iskoladrámák, a szónokaltok, az akadémiai viták és a disputák is. A gimnáziumokra missziós eszközként tekintő Jézus Társasága ingyenessé tette a tanítást. Minden társadalmi rétegből fogadtak jelentkezőket, és törekedtek a személyiségformálásra. A tomista teológia mellett a különféle tudományok elsajátítása, a tudás gyakorlati alkalmazása illetve a nemzetközi iskolai hálózat kialakítása színesítette a palettát. A jezsuiták törekedtek jó példát mutatni diákjaik számára. Az 1599-ben kiadott Ratio studiorum összegezte a dokumentációkat, amelyek az oktatás menetének és az ehhez kapcsolódó fontos információkat tartalmazta.
Az alapító atyák nem iskolaalapítási szándékkal hozták létre a jezsuita rendet. Loyolai Szent Ignác a feladatot a misszióban látta az emberek üdvösségre segítése érdekében. Amikor elkezdték az oktatást, célzott területükké a felsőoktatás vált, főleg a lelkipásztori nevelést helyezve előtérbe. A rendalapító Szent Ignác szerint a jezsuita oktatás fő célja, hogy a tanulókban megmutatkozhasson a bennük rejlő tökéletesség és ezen keresztül üdvösségük is.
Iskolaalapítás
Az iskolaalapítás egyik első kezdeményezéseként a Római Kollégium létrehozatala (1551) említhető, ezt követően több mint harminc intézmény kezdte meg működését Európa-szerte Ignác haláláig. A 16. században Erdélyben is elkezdődött a jezsuita oktatás Báthory István erdélyi fejedelem, lengyel királynak köszönhetően azáltal, hogy támogatta a Társaságot. 1579-től Kolozsmonostoron, míg 1581-től Kolozsváron működött rendház és iskola. Az innen induló jezsuita hivatások között kiemelkedik Pázmány Péter, Dobokay Sándor és Forró György.
A 18. században Magyarországon harminchét városban működött jezsuita iskola 8500-8600 diákkal. Több tanulócsoportot hoztak létre, parvista, parvista maior és minor, illetve a legfiatalabbaknak declinista és minimista néven. A gimnázium első három évfolyamát a grammatika képezte, míg az utolsó kettőt a humaniora. A grammatika évfolyamokat több tanuló látogatta, hiszen kevesebben végeztek felsőfokú képzést. Ezek az iskolák jelentős szerepet játszottak, annak ellenére is, hogy a jezsuita és piarista gimnáziumokon kívül tizenkét oktatási intézmény működött más rendek vezetésével. A ferencesek a minoritákkal hat, a pálosok két, míg a bencések, domonkosok és premontreiek egy-egy iskolát működtettek.
Sokoldalú oktatás
A 16-18. századi iskolai színjátszásában a jezsuiták úttörő szerepet játszottak. A Ratio atque institutio studiorum (1586) és a Ratio Studiorum (1599) központi szabályozása érvényesülésével az iskolai színjátszás az oktatás részévé vált. A jezsuita tanárok darabokat írtak, amelyeket a diákok előadtak, így már fiatalon megszokhatták a nyilvánosság előtt való szereplést, megjelenést, eközben a latin nyelv alapjait is megtanulták. Esterházy Pál, Magyarország nádora is itt szerepelt először. Az előadások nem titkolt szándéka a térítés, a hitben való megerősítés volt különösen az ellenreformáció idején. A jezsuita előadások olykor világi eseményeket is színesebbé tettek. Érdekesség, hogy Zrínyi Ilona és Rákóczi Ferenc esküvőjén 1666-ban a zborói kastélyban nászjátékot adtak elő, melyben egy ószövetségi jegyespár Jákob és Ráhel történetét játszották el.
A tanulók oktatását színesítette a testmozgás, a játék és a pihenés, hiszen minden kollégium saját kerttel rendelkezett, így a diákok heti egy napot kikapcsolódással tölthettek. A diákok helyi családoknál laktak, illetve az anyagi nehézségekkel küzdők számára szállást biztosítottak. A nemesi származású diákok számára konviktus állt rendelkezésre, hogy a tananyag mellett rangos nevelésben részesülhessenek. A szegényebbek számára pedig az alapítványi helyek segítettek a műveltség elsajátításában.
A papképzés
A jezsuiták a papképzésben is fontos szerepet játszottak. A Pázmány Péter által 1623-ban alapított papi szeminárium, a bécsi Pázmáneum volt az első kezdeményezés. Ám évekkel később Barkóczy Ferenc egri püspök példájára a püspökök „hazavitték” növendékeiket, ami azt eredményezte, hogy a rend elveszítette befolyását a papnevelésre, és a nagyszombati egyetem meghatározó szerepét is. A 18. században a jezsuiták kiemelkedő szerepe lecsökkent, azáltal, hogy más szerzetesrendek is tanítani kezdtek, a püspökök más keretek közé helyezték a papképzést, és az államhatalom is egyre nagyobb befolyást gyakorolt a tanítás felett.
Báthory István és a kolozsvári egyetem
Báthory István egyetemalapítás céljából telepítette be a jezsuitákat Kolozsvárra. Ígéretet tett a leendő kolozsvári egyetem számára, melyben hangsúlyozta, hogy az Apostoli Szentszéknél fogja a fokozatadási jogot javallani. Az erdélyi fejedelem és lengyel király a kollégiumot egyetemmé fejlesztés szándékával hozta létre. A kolozsvári alapítólevelek nem tekinthetőek egyetemi alapítólevélnek, csupán kollégiumi alapítólevélnek. 1585 őszén indult el a tanítás filozófiai és teológiai előadásokkal, ám a pestis a következő évben félbeszakította. 1587. évi újrakezdését a következő évben a rend kitiltása megsemmisítette. 1595-ben a jezsuiták visszatértek, valószínűleg az ezt követő harmadik évben kezdték el újra a tanítást, ám formális egyetem működéséről nem beszélhetünk. Ebből az időszakból egy egyetemi diplomáról sincs bármilyen feljegyzés. A pápai megerősítésre sem került sor. Az egyetem sorsa rosszul alakult, hiszen amellett, hogy az egyetem megalapítása elmaradt, az iskola akadozva működött, amely a megszűnéshez vezetett 1603-ban.
Más jeles jezsuita iskolák Erdélyben
Erdélyben több helyen működtek jezsuita iskolák. A székelyudvarhelyi Tamási Áron gimnáziumot 1593-ban alapította Vásárhelyi Gergely jezsuita szerzetes, a rend egyik legképzettebb magyar tagja. A történelem viharai több alkalommal is a gimnázium feloszlatását eredményezték, de a jezsuiták kitartó törekvéseinek eredményeként ma is működik. A gimnázium falai között a magyar kultúra szellemi nagyjai közül sokan folytatták itt tanulmányaikat, köztük Baróti Szabó Dávid, Orbán Balázs, Tamási Áron, Tompa Miklós és még sokan mások.
Szatmárnémetiben 1634-ben telepedtek le a jezsuiták Pázmány Péter által, majd az 1850-es években Hám János püspök hívására tértek vissza, hogy vezessék a Jézus Szíve Kálváriatemplomot. 2011-ben harmadszorra indult újra és mai napig teljesít szociális és lelkipásztori szolgálatot a Hám János Iskolalelkészség, melynek jelenlegi vezetője Pakot Géza SJ jezsuita szerzetes.
Gyulafehérváron az erdélyi letelepedést követően röviddel iskolát alapítottak, melynek vezetése 1579-től 1607-ig jezsuita kézben volt. Az iskola első vezetője Leleszi János volt, aki az erdélyi misszió egyik nagy kezdeményezője volt, és egyben a gyulafehérvári katolikus oktatás reneszánszának megteremtője. Napjainkban a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum nevet viseli.
Napjainkban a rend több oktatási intézményt működtet. A kezdetekhez képest több módszertani változáson ment át, igazodva a kor szellemiségéhez. A jezsuita oktatás a tudatos hagyományőrzés és a modernizáció különleges egységében neveli a 21. század fiataljait.
A Jézus Társasága feloszlatása és visszaállítása
A jezsuita rendet először Portugáliában oszlatták fel 1759-ben, amit a következő években más európai nagyhatalmak is követtek. Az egyetemes feloszlatás 1773-ban következett be XIV. Kelemen pápa Dominus ac Redemptor a jezsuiták feloszlatását tárgyaló brévéjével. Ennek következményeként 700 iskola bezárt vagy világi kézbe került, könyvtáraikat tönkre tették. Azok a jezsuiták, akik elkerülték a börtönt és a száműzetést, egyházmegyés papként folytatták szolgálatukat.
Nem mindegyik uralkodó hajtotta végre a pápai rendeletet, mint például Nagy Frigyes porosz király és Nagy Katalin orosz cárnő. 1772-ben a feloszlatás idejében Katalin cárnő elfoglalta Fehér-Oroszország területét, ahol a jezsuiták száma kétszáz tagot számlált, és négy jezsuita kollégium illetve két rendház működött. A cárnő nagyra tartotta a jezsuitákat, ezért nem hajtotta végre a pápa parancsát. A jezsuiták nem tudták eldönteni, hogy feloszlassák-e saját magukat, ezért Stanislaw Czerniewiczen tartományfőnökükön keresztül VI. Piusz pápához folyamodtak. A pápa tartva a nyugati uralkodóktól nem változtatta meg a Dominus ac Redemptort, de szemet hunyt felettük. Czerniewiczen Katalin tudomására hozta, hogy huszonöt százalékot csökkent a rendtagok száma. A cárnő jó diplomáciai kapcsoltának köszönhetően hatott a Szentszékre, így az jóváhagyta a noviciátus alapítását. 1780. február. 2-án, Polackban noviciátus nyílt nyolc novíciussal. Három év múlva VI. Piusz pápa már szóbeli jóváhagyását adta. Így, a Társasság Oroszországban fennmaradt.
1801. március 7-én VII. Piusz Catholicae Fidei kezdetű brévéjében jóváhagyta a Társaságot Oroszországban, ezzel a pápa megtette az első lépést, hogy a Társaság újraéledjen.
A Társaság visszaállítása folytatódott, így 1803-ban Angliában, majd 1804-ben a Szicíliai Kettős Királyságban, ezután pedig 1805-ben az Egyesült Államokban.
Végül 1814. agusztus 7-én VII. Piusz kihirdette a Sollicitudo omnium ecclesiarum kezdetű bulláját, ezzel visszaállította a jezsuita rendet.
A Társaság újraindulása Erdélyben
Szatmárnémeti
Az 1804-ben alapított püspökség területén Hám János püspök halála után végrendelete szerint és általa megteremtett alapból utódja, Haas Mihály püspök megbízásából 1858-tól indult meg a rendi élet. A jezsuiták vezették a szatmári püspöki konviktust, 1863 és 1868 között a görögkatolikusoknak hála látogathatták az egyházmegyei szemináriumot és törődtek a Kálvária templom híveivel is. Komoly hitbuzdító mozgósítások alakultak ki a kongregációs munkák által a vidéki missziós körutaknak köszönhetően.
A jezsuiták fontos szerepet játszottak Szatmár és környéke egyházi életében, de miután a papképzést újra az egyházmegyei papság vette át 1868-ban, a szatmári rendház 12-13 főben egyezett meg, melyek közül 6-8 felszentelt pap volt.
A leglényegesebb szatmári vállalkozás mindvégig a konviktus vezetése maradt. Az intézmény eleinte csak harmincöt bentlakó befogadására volt képes, viszont 1877-ben kibővítették az intézményt és így már nyolcvan bentlakóra növekedett a létszám. A világháborút megelőző évek újabb és rendszeresebb gyarapodásról tudósítanak: a Kálvária-templom újjáépült 1909-ben, a konviktus új, százhúsz fő befogadására tett szert 1912-ben, és a rend iránti tisztelete jeleként Boromisza Tibor püspök szintén a jezsuitákra bízta a Királyi Katholikus Főgimnáziumot.A konviktust a háború idején hadikórházzá alakították át, ami nagymértékben meghatározta az intézmény fejlődését. Az intézet épületét katonai és közigazgatási szervek vették igénybe. Igencsak nagy nehézséget okozott, hogy a konviktus anyagi bázisát képező Zsadmányi birtokot is nagymértékben a kezük alá vettek. Az 1924. december 6-án megjelent rendelkezés alapján a szatmári rendházat és szerzetesi közösségét a magyar provinciától elválasztva a román misszióhoz csatolta. Egy beszámoló, melyet 1925-ben a magyar provinciálisnak írtak a rendházból, következőképpen tudósított az új noviciátusról és a konviktusról: „Novícius van 14, ebből 11 skolasztikus, és 3 fráter novícius. Aspiráns van elég… Van 86 konviktorunk a magyar és román sectioban.” 1927 szeptemberében a konviktust végül püspöki és Irsik-konviktus néven az egyházmegyés papság vette át. A jezsuiták és a konviktusi diákok kapcsolatának köszönhetően a közvetlen szomszédság mégsem szakadt meg teljesen.
A rendház jelentősége a harmincas években csökkent a Totesdre helyezett noviciátusnak köszönhetően. A rendház történetében a 2. bécsi döntés hozott újabb fordulatot. A konviktus újra a jezsuiták irányítása alá került, az intézet épülete és birtoka ismét egyesült e rendházzal.
Kolozsvár
Kolozsvárra a komoly jezsuita múlttal rendelkező rendtagok több mint másfél évszázad után tértek vissza Mailáth Gusztáv püspök kezdeményezésére. Napholcz Pál 1935. november 8-an vette át a kolozsmonostori plébánia vezetését, majd néhány hónap múlva követte őt Dombi József is Szatmárról. A plébániához kapcsolódó kolozsvári jezsuita állomás pasztorációs munkája jellegében a magyarországi mintákat követte, lényegében magyar missziót teljesített.
A 2. bécsi döntés azonban itt is változást hozott, a magyar provinciához való csatlakozás megvilágította a maradás feltételeit. Jakubek István lett a házfőnök, a kolozsvári közösséget rajta kívül is az 1947-ben Dombi helyére érkező Ormai Pál és Báthori Apor Kollégium konviktorainak prefektusaként és Márton Áron püspök kérésére egyetemi lelkészként működő Godó Mihály alkotta.
A Missio Rumaenica létrehozása
A 20. században megteremtett román tartomány nem pusztán az alapítás sajátos célja következtében formálódott. Lényege volt, hogy létrejöttével két eltérő gyökerű tartomány, a galíciai és a magyar fúziója valósult meg .Az 1832-től Ausztriával közös, galíciai-osztrák, majd osztrák-galíciai provincia az osztrák rendtartomány 1846-os alapításával vált önállóvá, és 1918-ig működött, amikor lengyel provinciává keresztelték át. Így jött létre a román misszió, ami a lengyel provincia kettéosztása végett lengyel provincia minor keretén belül, később attól függetlenítve működött tovább.
A 20. századdal járó történelmi bonyodalmak után többször is módosultak Románia határai.
Az 1919-20-ban, 1940-ben és 1944-45-ben létrejött impériumváltások a rendi struktúra többszöri átszervezését igényelték, s az újabb és újabb helyzethez való alkalmazkodás kényszere a rend romániai történelmét is jelentősen meghatározta.
A lengyel provincia keretein belül megvalósított Missio Rumaeniciát eleinte két rendház alkotta: a bukovinai Czernowitzban (Cernăuți) tevékenykedő, elsősorban lengyel és német szerzetesek, valamint a magyar provinciától az általános rendfőnök rendelkezése értelmében elszakított és a román misszióban átsorolt szatmáriak közössége.
A misszió tagjait illetően az alapító a következő rendelkezéseket szabta ki. Mindazoktól, akik ott voltak, elvárta, hogy a jövőben is számíthasson rájuk, valamint akik a romániai misszióban kívántak dolgozni, azokat kérte, hogy a román nyelvet a lehető legjobban sajátítsák el, és a nép szokásaihoz a lehető legjobban törekedjenek alkalmazkodni.
A román misszió 1931-ben és 1937-ben nyert új státust. A romániai rendtagok a Krakkóban székelő lengyel provinciális „hatalma” alá tartoztak. A függetlené válás Gheorghe Fireza segítségével ment végbe.
A misszió 1937-ben negyvennégy tagot számoltak a rendi katalógusban: huszonnégy atyát, tizennégy szerzetes testvért és tizenkét tanuló rendtagot, köztük három novíciust. A közösség kilenc román rendtaggal rendelkezett, ebből négy felszentelt pap, a többi szerzetest pedig német és lengyel provinciák küldtek ideiglenes segítségül. A rendtartomány központja a Hunyad megyei Totesden működött, s 1935-ben a rendi utánpótlás képzését is ide helyezték át Szatmárról. A jezsuiták ekkoriban a bukaresti és a kolozsvári állomáson, a czernowitzi rendházban, a jászvásári egyházmegyei szemináriumban és a szatmárnémeti rendházban működtek.
1940-ben a 2. bécsi döntés Szatmárnémetit és Kolozsvárt újra Magyarországhoz csatolta, s az ott működő magyar rendtagokat a magyar provinciába írták át.
A romániai jezsuiták a kommunizmus idején
A szerzetesrendek szétszóratása
A római katolikus szerzetesek – beleértve a jezsuiták – szolgálatát megnehezítette a kommunista rendszer. „A belügyminisztérium március 25-i vezetőségi ülésén Teohari Georgescu miniszter referált a témáról: „…a katolikus probléma napról napra egyre akutabb, a papok és a szerzetesek politikája miatt, akik a pápa és az angol-amerikai imperalizmus ügynökei. A kolostorok lettek a népi demokrácia elleni összeesküvés, igazgatás és uszítás gócpontjai.” Az akkori miniszterhelyettes komoly munkálatokat végzett és végeztetett annak érdekében, hogy felszámolják a jezsuitákat. Feljegyezte a szerzeteseket, a kolostorokat, valamint megfigyelés alatt tartotta őket.
A román állam egy olyan törvényt hozott, mely kimondta, hogy a papok szerzetesi vagy egyházi tevékenységüket csakis az egyház keretein belül folytathatják. Szerzetesi ruhát nem viselhettek azok, akik betegápolással foglalkoztak, de tovább dolgozhattak. Ezeknek a lépéseknek az volt a következménye, hogy többen kiléptek a rendből és szétszóródtak.
A jezsuiták nagy része akkor sem hagyta hivatását el, amikor fenyegetve voltak. Köztük volt Godó Mihály, aki erős istenhitével ellenállt a kommunizmus támadásainak, szentmiséket tartott, szolgálta az Urat, ha kellett titokban.
A jezsuiták kapcsolata a nunciatúrával és a görögkatolikusok összetartása
A jezsuiták sok olyan tevékenységet folytattak, melyeknek „regresszív” hatása volt a társadalomra, például a hiteles nevelés, és a minőségi oktatás. De mégsem ezért kerültek leginkább célkeresztbe, hanem azért, mert ellehetetlenítették a békepapságot, a felszámolt görögkatolikus egyház híveit összetartották, és titokban működtek az egyéni, kollektív meghurcolások ellenére is. Az előbb említettekből látható, hogy hűségesek voltak Rómához.
Intenzív kapcsolat volt a bukaresti jezsuiták, és a nunciatúra közt, erre több feljegyzés is utal, melyek a Securitatetól származnak.
Szamosújvár: az ellenállás központja
A kialakult helyzetben a romániai jezsuiták azt tartották kimondottan fontosnak, hogy hitük segítségével, az Úrba kapaszkodva, minden nehézség ellenére hirdessék az evangéliumot. Ezekben az időkben nagy egyetértésben voltak a ferencesekkel, és mindenben támogatták egymást. Kiderült, hogy a szamosújvári kolostort hétköznaponként átlagosan 40-50 ember kereste fel, míg vasár – és ünnepnapokon ez a létszám 100-200 főre nőtt. A hívek támogatták a papokat.
Visszatérve a szerzetesek sorsához: Márton Áron szabadulását követően minden reményteljesebben látszott.
Az összezsúfolás hét éve alatt egyetlen szerzetes sem hagyta el a rendet, ahelyett, hogy bekövetkezett volna a lassú kimúlás, gyengülés, a testvériség és az összetartozás erősödött bennük. Talán nem véletlen, hogy a rendtagok egy része számára csak most következett az igazi megpróbáltatások ideje. Ezt azonban a szerzetesek és az állam viszonyának készítette elő. 1959. október 28-án dekrétum jelent meg az 1948-as kultusztörvény módosításáról a szerzetesekre vonatkozóan. A kiegészítés az 1949-ben meghagyott rendek fennmaradását a miniszter-tanács által elfogadott műkődési engedélyhez kötötte. Előírta, hogy szerzetes csak az lehet, akinek egyetemi teológiai diplomája van. Más csak abban az esetben, ha férfiként betöltötte az 55., vagy nőként az 50. életévévét. Ettől kezdve Romániában egyetlen katolikus szerzetesi intézmény sem rendelkezett jogi státussal.
A szamosújvári két és fél szobás kényszerlakhely felszámolása nem jelentette azt, hogy a szerzetesek visszakapják a szabad mozgás lehetőségét. Valójában új kényszerlakhelyet jelöltek ki számukra, mindegyiküknek külön-külön, ahol szinte kivétel nélkül éveken keresztül rendőrségi felügyelet alatt álltak. Bevezették akkoriban, hogy csak az lehet szerzetes, akinek egyetemi teológiai diplomája van, vagy aki férfiként betöltötte az 55. – nőként az 50. – életévét.
Bibliográfia
Bánkuti Gábor, A romániai jezsuiták a 20. században, Jezsuita Kiadó, Budapest 2016.
Godó Mihály, Testamentum. Önéletrajz, Jezsuita Kiadó, Budapest 2015.
Martin, James, Jezsuita spiritualitás. Gyakorlati útmutatás a hétköznapi élethez, Ursus Libris, Budapest 2013.
Molnár Antal, Lehetetlen küldetés?, Jezsuiták Erdélyben és Felső-Magyarországon a 16-17. században, L’Harmattan, Budapest 2009.
O’Malley, John W., Az első jezsuiták, Jezsuita Kiadó, Budapest 2006.
O’Malley, John W., A jezsuiták története. Loyolai Szent Ignáctól napjainkig, Jezsuita Kiadó, Budapest 2015.
Szilas László, Alfonso Carrillo jezsuita Erdélyben (1591-1599), Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség, Budapest 2001.
Szokol Réka – Szőnyi Szilárd (szerk.): Jezsuiták Magyarországon. A kezdetektől napjainkig, Jezsuita Kiadó, Budapest 2021.
Tamási Zsolt, A Rákóczi-szabadságharc eseményei a marosvásárhelyi jezsuita háztörténet tükrében, in Keresztény Szó 22 (2011/6).
Az összeállítást készítették a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum diákjai: Szabó Blanka, Kilyén Anita, Bukur Szabolcs Fazakas Gáspár, Magyari Imre Győző