Szent Antal kilencedünk, lelki zarándokutunk utolsó előtti állomásához értünk, melynek címe: a megbékélés és a remény ajándéka.
Mit jelent újra remélni veszteség- és haláltapasztalataink után? Emlékszem, amikor Szegeden, az elfekvő osztályon segédápolóként dolgoztam egy hónapot, és meghalt az egyik beteg. Feleségét sokként érte, ahogyan bejött a kórterembe, és látta, hogy fekete nejlon fedte a férjét. A szobában levő másik beteg felesége elkezdte bíztatni, hogy ő már jó helyen van, ne sírjon miatta, higgyen Istenben. Többször eszembe jutott a jelenet később azzal kapcsolatban, hogy mit jelent jól vigasztalni, csendben maradni, és mi az, ami a remény, a vigasztalás jelenlétét, szavait életadóvá teszi. Ebben az esetben pedig hogyan tud Isten emlegetése nem csupán egy buta frázissá válni. Hogyan tudom elviselni annak feszültségét, hogy nem adok instant választ, hanem én is benne maradok a gyász csendjében, és engedem, hogy Isten vigasztalása fokozatosan kibontakozzon?
Mit jelent remélni egy gyógyíthatatlan betegségben, egy súlyos, akut betegségben, mely már évek óta elhúzódik? Orvosként, ápolóként, családtagként, papként hogyan kerülhetek kapcsolatba a reménnyel? Nehéz ilyenkor megtalálni azt a jelenlétet, ami a beteget segíti, hogy egyrészt a gyógyulásba vetett hite erősödjön, másrészt ez ne legyen annak akadálya, hogy beszélni tudjon fájdalmáról, nehézségeiről. Nagyon nehéz elviselni a tehetetlen jelenlétet, ettől önkéntelenül is menekülünk. Megtanulni tétlenül jelen lenni, együttérző és szelíd módon. Egy daganatos beteg emelte ki egyik beszédében, hogy mennyire fontos a beteg mellett sokszor szavak nélkül ott lenni, megsimogatni a kezét, rámosolyogni vagy együtt sírni. Mit jelent ilyenkor a remény?
Mit jelent újra remélni egy olyan kapcsolatban, ahol valaki áldozat? Mit jelent újra megbocsátani, remélni, elölről kezdeni egy bántalmazói kapcsolatban? Mi a remény tárgya? Ha megbocsátok, minden elölről kezdődik, és a bántalmazó folytatni fogja az agressziót. Másrészt a házasságban, a párkapcsolatban, a barátságban, de akár a szerzetesi közösségben is mennyire fontos a remény éltetése a válságban, a krízisben az újrakezdés bátorságához. Mennyi ajándékot ad, ha ilyenkor nem veszem a sátorfámat, hanem közösen dolgozunk a kapcsolaton. A Jóisten és az ember, a választott nép története ugyancsak erről a reményről tanúskodik, a folyamatos újrakezdés reményéről. Mit jelent remélni a másik emberben, aki megbántott, akitől eltávolodnék, akit lenézek, aki irritál, akiről ítéletek hosszú listáját állítottam össze? Mit jelent újra bizalmat szavazni?
Mit jelent remélni a függőségben, a szenvedélybetegségben? Elsősorban a saját helyzetemben, megkötözöttségeimben, de mit jelent remélni egy alkoholfüggő, munkafüggő esetében? Viselni annak terhét, hogy valaki élete végéig azt mondja: „Alejandro vagyok, háromezer-három napja tiszta”. Mindig ott van annak a tudata, hogy visszaeshet. Mit jelent Krisztus arcát felfedezni, remélni egy olyan emberben, akinek arca eltorzult az alkoholtól?
Szent Péter apostol írja első levelében: „Legyetek mindig készen, hogy válaszolni tudjatok mindenkinek, aki a bennetek lévő reménység okát kérdezi.” (1Pét 3,15) Én mit válaszolok? Mi és ki az én reménységemnek oka?
Ferenc pápa hétfőn fogadta a wrocławi onkológiai klinika daganatos beteg gyerekeit. Beszédéből egy részt idézek, mely számomra sokatmondó: „Kedves gyerekek, azért vagyok itt köztetek, hogy bátorítsalak titeket és meghívjalak titeket arra, hogy Isten szeretetének apostolai legyetek. Utatok az életben kicsit nehéz, mert gyógyulnotok kell, le kell győznötök a betegséget vagy együtt kell élnetek vele, ez pedig nem könnyű. Az életben hányszor találjuk magunkat olyan helyzetben, ahol már nincs erőnk folytatni. De ti soha nem vagytok egyedül! Jézus közel van hozzátok és azt mondja nektek: „Gyerünk, folytasd csak tovább! Én veled vagyok.” „Fogom a kezed!” – mondja Jézus, mint amikor kicsiként próbáltátok megtenni az első lépéseket. Kedves gyerekek, Jézus mindig mellettünk áll, hogy reményt öntsön belénk. Mindig, még a betegség idején is, a legfájdalmasabb, a legsötétebb pillanatokban is: az Úr ott van!”
A reményünk oka, hogy az Úr itt van. Ez nemcsak gyerekeknek szól. Nem azért fogalmaz így a pápa, hogy leegyszerűsítse a mondanivalóját, hogy azt ők is megértsék. Egyik római kedves barátom, Silvia levelet írt XVI. Benedek pápának, miután férjét és fiát egy év leforgása alatt elveszítette, és sokáig vajúdott amiatt, hogy Isten miért engedte ezt meg. A nagy teológus, Benedek személyes hangvételű levélben válaszolt, és ugyancsak azt mondta, mint Ferenc pápa, hogy Isten jelen van – titokzatosan, számunkra nem mindig érthető módon, de ott van.
Szent Iréneusz híres mondata után, mely szerint az élő ember Isten dicsősége, azt írja, hogy az ember élete abban áll, hogy látja Istent. Ez a mi örömünk oka: Isten látása. Ez ajándék, és nem a természetes képességeinken múlik. A Szentírás telis tele van olyan történetekkel, ahol az ember eljutott a végletekig, a határokig, amikor a remény szertefoszlott. Aki bízott az Istenben, annak végül mindig megmutatkozott. Egyik római tanárnőm, Bruna Costacurta zseniális kurzust tartott, melynek címe: „Látni a láthatatlant”. Lebilincselő módon beszélt arról, hogy Ábrahám elhagyta szülőföldjét az ismeretlenért, és megkapta annak ígéretét, hogy akkora nemzetség lesz, mint égen a csillag. Közben nem született gyerekük, csak mire Sára öreg lett, amikor már lehetetlennek tűnt. Hágár, ahogyan becsapva érezte magát; a sivatagban gyerekével, Izmaellel várta a halált, és ahogy Isten végül gondoskodott róluk. Izsák feláldozásának története, hogy Isten el akarta venni azt, akit megígért, és Ábrahám benső kínokat megélve beleadta magát hitben és reményben. Végül Isten gondoskodott az áldozatról, és Izsák megmenekült, Ábrahám pedig megerősödött hitében.
A zsoltárok könyvében a sóhaj, az átok – miután az ember fájdalmát odasóhajtotta Istennek – átalakul áldássá és hálaénekké. A fájdalom kilélegzésében megjelenik a remény, amit csak Isten adhat meg, és amit mintha csak akkor tapasztalhatnánk meg, ha beleengedjük magunkat a kétségbeesésbe, a fájdalomba, amikor megengedjük, hogy a mi eszközeink, kész válaszaink összeomoljanak. Egyszerre felbukkan Isten vigasztalása, teljesen másként, mint ahogy mi elképzeltük. Richard Rohr azt írja, hogy a hit nem kész válaszok gyűjteménye, hanem az Istennel való kapcsolat. A kapcsolatban megmutatkozó személy a vigasz ajándékozója, a remény forrása, nem az előre gyártott kész válaszaink.
Remélni, hogy Isten itt és most velem van, vele együtt keresni az ő ígéreteit. Kérdés, hogy egy prófétai istenkapcsolatban hiszek, ahol Isten a prófétákon, a papokon, a kiválasztott személyeken keresztül adja tudtomra akaratát, vagy egy misztikus Istenben hiszek, és remélem, hogy én, halandó ember kapcsolatba tudok lépni vele, és hogy Isten közölni akarja magát velem. Másképp, mint ahogy én azt elgondoltam. De ott van, és szólni akar hozzám. Kérni a látás kegyelmét, ajándékát, hogy fel tudjam fedezni, amikor megmutatkozik, hogy ne ragadjak le fájdalmamnál, hanem figyelni tudjak arra a módra, ahogyan ő vigasztalni szeretne.
Tudok-e remélni abban, hogy amikor a kártyaváraim összeomlanak, a biztonságaim megrendülnek, Isten mellettem van, és segít az újraépítésben? Tudok-e bízni az új élet születésében, melynek forrása az engem szerető Isten, aki hordoz és megtart a mindennapokban? Tudok-e remélni abban, hogy a kapcsolataimban a krízisek áldásosak tudnak lenni?
Jövő heti imagyakorlatok:
Ima – szimbóluma a lótuszvirág, amely a sárból, a piszokból törekszik fel, és végül egy gyönyörű hófehér virág születik belőle. Újraolvashatom az elmúlt időszakom mocsaras tapasztalatait, és kereshetem Istennel együtt, mi akar születni abból. Mire tanít? Mi az az új élet, ami ki akar rügyezni?
Böjt – szimbóluma: kitárt kezek. Gyakorolhatom az aktív tétlenséget. Legközelebb, amikor valamilyen problémával szembesülök, kipróbálhatom, hogy a szokásos megküzdési mechanizmusaim helyett Istenhez fordulok előbb, átimádkozom azt a történést, és csak utána cselekszem. Kíváncsian figyelem, hogy a bennem megszólaló Isten, az ő jelenlétének érzékelése mire indít engem.
Alamizsna – szimbóluma: a Hold, amit a Nap fénye világít meg. Ezen a héten kereshetem magamban a reménykedő viszonyulást. Tehetem ezt csendben, szavakkal, gesztusokkal, érintéssel, öleléssel. Napom elején kérhetem Istentől, hogy fényével, melegével töltsön fel, hogy az ő vigasztalását tudjam sugározni mások felé. Hogyan lehetek a remény apostola?