Különleges élmény egy közösséghez tartozni, meglátni a társak arcán a vidámságot, a gondtalanságot, az átélést, esetleg tanúja lenni a nehezebb, sötétebb pillanatoknak. Kegyelem, hogy egymás mellé sodródtunk mi, fiatal diákok, kollégisták, hogy megosszunk egymással egy kis szeletet az életünkből, hogy megmutassuk, kik is vagyunk, hogy fejlődjünk, tanuljunk, növekedjünk egy olyan különleges szellemiségben, amely nyitottá tesz. Minden nap tartogat élményt a kollégisták számára, de a közös kirándulások, az együtt eltöltött hétvégék kiemelkedők: az Összerázón kezdődött barátságok, kapcsolatok sokat érnek, fejlődnek a félév során, így az Összetartó játékain, imáin, eszmecseréin már igazi csapatként vehetünk részt. Ezt nyilván ott helyben átélni a legérdekesebb, de utána is érezhetjük élményeink gazdagító erejét az emlékeken keresztül (még meg is szépülnek kicsit). Ebben sokat segít az, hogy néhány társunk, például Karda Bori, szívesen vállalja a fényképezést az esemény során. Álljon itt az ő rövid beszámolója:
„Most is mi vagyunk: egyenként, kettecskén, közösségben.
Igyekeztünk lencsevégre kapni, amit csak tudtunk, az volt az érdekes, hogy mindenhol ott tudtunk lenni, beleláthattunk minden tevékenységbe: a gyűlésekbe, a játékokba, a fahordásba, a krumplihámozásba, egymás fényképezésébe. Talán ez volt a legszebb a mi szolgálatunkban. Na meg az, hogy olyannak örökíthettük meg az embereket, amilyenek ők szerettek volna lenni.
Benne volt a valóság és benne volt a képzelet is ebben a hétvégében.”
Ez az Összetartó csodája: ötvözi a fantáziát a realitással, erőssé kovácsolja a kötelékeket, megörökíti a fényképeken és a szívünkben egyaránt azt, hogy mindnyájan osztozunk valamin, egy mosolyon, egy tál gumicukron, egy kipukkadt lufin, egy kézfogáson, egyperces beszélgetéseken, a játék önfeledtségén, a szurkoláson, s ezáltal összetartozunk.
Mares Eszter
